GeForce 2 GTS 32MB

Bár pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre az nVidia GeForce256 sikerét illetõen, egy biztos, ez a grafikus processzor messzemenõleg beváltotta a hozzá fûzött reményeket. Mindez, lassan egy év távlatából, már világosan látszik. A GeForce különbözõ típusait (32Mb SDR, DDR) ugyan csak most éri utol az az értékvesztés, amelyet sokan a vásárlás alapfeltételeként tartanak számon, és bár jelen dolgozat is már az utód (GeForce 2 GTS) kvalitásait veszi górcsõ alá, a játékok legtöbbje, mint ezen kártyák valódi terepe, sokszor még most sem tud mit kezdeni velük.

Persze pár spiel szinte kicsattan tõlük, bár az a brutális fill rate, amit ezek a kártyák produkálnak, sokszor marad kihasználatlanul. Annál is inkább, hiszen a grafikus teljesítmény önmagában még nem elég; ha nincs alatta egy erõs processzor (meg elég RAM, szóval, ha nem kellõképp izmos a konfig..), mit sem ér. A processzor fontossága, rövid tesztünk alatt is napnál világosabban látszott, ezért a konklúziót megelõlegezendõ elmondhatjuk, hogy high end videókártyához high end processzor dukál. Jelen esetben pedig ez úgy konkretizálható, hogy 1000MHz-es Athlon-unkhoz már sokkal inkább érdemes GeForce 2-es kártyát választani, mint nem.

Az nVidia magasra tett mércéjét amúgy is csak mostanában kezdi pedzegetni a konkurencia, nVidia terméket sokáig szinte csak nVidia termékkel lehetett összehasonlítani. A GeForce-ra épülõ kártyákat a TNT 2-esekkel, a GeForce 2 köré épülõket pedig a GeForce(256)-ot hordozókkal. Voltak persze egyéb gyártóknak is viszonylag kompetitív termékei, azonban valahol mindegyik kevésnek bizonyult, ha a ring másik sarkában nVidia produktum melegített, és 12 menetrõl általában szó sem volt. Ez változik meg talán a közeljövõben, hiszen a 3dfx és az ATi tényleg mindent megpróbál, hogy ezen a virtuális dobogón, minél elõkelõbb helyet szerezzen meg magának. A 3dfx a Voodoo5-re, az ATi pedig a RadeOn-ra esküszik. A nagyérdemû pedig, mint mindig, most is csak nyerhet, már ha érdekli a boksz, és minket igenis érdekel. A cikkíró meg pontozóbírói szerepben tetszeleghet, mint most is, mert neki meg az áll jól. Legalábbis azt hiszi.

Az nVidia egyébként már régi motorosnak számít a szakmában, bár ezek a fogalmak itt kicsit mást jelentenek, mint másutt, mert a szakma max. 6-7 éves, miképp a régi sem jelenthet sokkal többet, de ez épp elég. A Riva 128 kezdeti fél sikerei után, a TNT illetve a TNT 2, már valóban megkerülhetetlenre sikeredett, szó szerint berobbant a piacra, állva hagyva olyan versenyzõket, mint akár a 3dfx, aki a Voodoo3-mal igencsak lépéshátrányba került, nem is kis idõre. Mint már említettük, ezen lépéshátrányt talán mostanra sikerül majd végre ledolgozniuk, nem mintha annyira a szívünkön viselnénk a sorsukat, de a piac is valami ilyesmit szeretne, úgy általában.

Mindezek után érkezünk el tavaly ilyenkorhoz, amikor megtörténik az nVidia szokásos, évi, rendes fátyol fellibbentése, már ami legújabb terméke bemutatását illeti, megkezdõdik a GeForce diadalmenete, ami még napjainkban is tart, a piac pedig tárt karokkal fogadja: “éljen soká az elsõ GPU-s videókártya, isten éltesse nVidia-t!”

Mert tényleg van abban valami, hogy GPU, meg Transform&Lighting, meg hogy mindez ne a CPU erõforrásait zsigerelje, hanem maradjon szépen a videókártya felségterülete, mert ez így logikus, meg mert ilyen még úgysem volt. A különbség szemmel látható, idõben érzékelhetõ, nélküle élni sem lehet. Ez persze túlzás, de hasonlóképp túlzás az is, hogy a videókártya lassan már egy második alaplapként ül az alaplapban, GPU-val, saját, manapság 32/64Mb, újabban DDR SD/SGRAM-mal, az árát tekintve pedig szinte ugyanannyiba kerül, mint a számítógép többi alkatrésze, együttvéve. (persze monitor, hdd nélkül) “Neked milyen géped van? Hát, GeForce 2 GTS az ELSA-tól, amin rajta van valami PII-es proci, 32 mega RAM, meg valami ASUS mobo..” Persze ez csak majdnem van így, de ez is épp elég.

Szintén az nVidia vezette be a fél évenkénti termékmegújítás gyakorlatát, amelyet az õszi bemutató után, rend és szükség szerint tavasszal ejt meg, s vele általában ámulatba a piac többi szereplõjét, akiket többnyire meglepetésként ér a felismerés, hogy már megint eltelt fél év, a fenébe is..

Idén tavasszal így született meg a GeForce 2 GTS (Giga Texel Shader), amely valóban csak frissítése az elmúlt õszi újdonságnak, bár ez sem kevés, sõt. Mi változott: 0.22 mikron helyett már 0.18 mikronos csíkszélesség, annak minden elõnyével (úgymint: kevesebb fogyasztás, kisebb hõtermelés, magasabb elérhetõ mûködési frekvencia), tovább optimalizált T&L egység (közel kétszeres teljesítménnyel), software-es FSAA támogatás (ami ugyan messze elmarad a 3dfx T-Buffer-re alapozott megoldásától, de azért mûködik..), és egy újabb engine implementálása, amit az nVidia csak Shading Rasterizer-nek (NSR) nevez, amely mindenféle pixel-öltöztetõs mûveletet hardware-bõl kipenget, a többit meg majd meglássuk..

A magasabb elérhetõ mûködési frekvencia konkrétan minimum 200MHz-et jelent, amely a RAM oldalon (amely oldal egyelõre meglehetõsen egyoldalú, hiszen az összes termék, szinte kizárólag 32Mb-nyi DDR SGRAM-ot cipel, holott, az SDRAM támogatással se lenne gond, bár mivel a GeForce-ok általában a RAM felé bírnak szûk keresztmetszettel, ez nem is annyira valós probléma..) pedig 166/333MHz-et, hiszen DDR memóriáról van itt szó. A RAM sávszélessége sem maradt eképp változatlan, a standard bandwidth 5,3Gb-ra nõtt, amely a GeForce SDR/DDR 2,7/4,8Gb-os értékeihez képest valóban elõrelépés.

De mire is elég a 200MHz-es GeForce 2 core? Amikor pixel fill rate-rõl esik szó, akkor közvetve a grafikus processzor MHz értékét vesszük alapul, kalkulálunk a pipeline-ok számával, majd kidobjuk a végeredményt: egy 200MHz-es proci kereken 200x4, azaz 800 megapixelt dolgoz fel másodpercenként, és mivel a GeForce 2 már nem egy, hanem két texelt számol ki órajelenként, ez a teljesítmény texel-ben kifejezve pont a duplája, azaz 1,6 gigatexel pro másodperc. Innen a GTS címke, merthogy ugye Giga Texel Shader.

Amint az ELSA gyakorlata is mutatta, volt fantázia a GeForce-ok PCI-osításában, hiszen egész sok alaplap kelt már el eddig is i810-es (integrált videókártyás) chipset-tel, ahol az elhagyott AGP slot, az ilyenirányú továbbfejlesztéseket mondhatni ellehetetlenítette. PCI slot persze még ezeken a lapokon is maradt elég, így olyan grafikai aduászok fogadása, mint a GeForce PCI, probléma mentes volt. Sokáig úgy tudtuk, hogy ez így lesz a GTS kártyák esetében is, de nemrég pont az ELSA revideálta ilyenirányú elképzeléseit, azaz Gladiac GTS PCI talán egyáltalán nem is lesz.

Annak ellenére, hogy az elsõ GeForce 2 kártyák csak 32Mb (DDR SG)RAM-mal érkeznek, az nVidia referencia driverének legújabb verziói (>=5.16) már támogatják az S3TC nevû textúra tömörítést (OpenGL alatt), amely így szinte feleslegessé is teszi 64Mb RAM használatát, amellyel egyes GeForce kártyákon találkozni, mert a végeredmény szinte ugyanaz.

De térjünk vissza a fill rate-hez, hiszen manapság ezen áll vagy bukik egy videókártya sikere. Mint már említettük, ennek a GeForce 2 GTS igazán bõviben van, 800 000 000 pixel/s roppant impozáns. Annak ellenére, hogy nincs az a helyzet, ahol kifuthatná magát ennyire, így ez csupán egy elméleti határértéket jelent. Mert amint a kártya tesztelésére került sor, és amint mindezt számszerûsíteni próbáltuk, kiderült, hogy a sok, nem is annyira sok, persze nem is kevés, de azért lehetne több is..

Ennyi felvezetés után, lássuk, milyen tesztkörnyezet fogadta a Creative Annihilator GeForce 2 GTS kártyáját, amely ezúttal is a CHS Hungary Kft. jóvoltából landolhatott szerény tesztlaborunkban. A kártya képességeit a lehetõ legjobban feltárandó, két konfigurációt is hadrendbe állítottunk.

Mondanunk sem kell, hogy a két összeállítás azon megfontolásból készült, miszerint az egyik egy high end, a másik pedig egy low end gép próbált lenni. A kártya amúgy az AGP slot-ba illeszkedett, amelyet a Trinity K7 esetében végig 2x-es módban hagytunk, ugyanis a 4x-es mellett nem sok minden szólt. Az nVidia egyébként mindig is (a TNT óta..) remek drivereket írt, ráadásul az összes termékéhez egyféle csomagot ad, amelynek a beszerzése eddig még soha semmi gondot nem okozott. A kártya túlhajtására is ezen referencia drivereken keresztül van lehetõségünk, amelyre jelen tesztünkben is sort kerítettünk, a teszt eredményekben utalunk is majd rá. Az nVidia chip-eket általában ugyanígy, azaz külön a core-t és külön a RAM-ot, lehet túlhajtani, ami legtöbbször sikerrel is jár, gondoljunk csak a TNT 2 high end verzióira, amelyek anno akár 170MHz fölé is felmerészkedtek, pl. a Hercules TNT 2 Ultra kártyáinál.

Következzenek tehát a teszt eredmények, táblázatba rendezve, majd pedig az eredmények röpke vizsgálata.

 

Tesztprogramunk amúgy az ilyen és ehhez hasonló tesztek etalonja, a 3DMark2000, amelynek eredményei többnyire megállják a helyüket szélesebb összevetésekkor is. A Quake III Arena timedemo-ját ez esetben kihagytuk, de reméljük, nélküle sem tévedünk túl nagyot..

Ejtsünk szót még röviden a frame rate-rõl, amely mindössze annyit jelent, hogy adott idõegység alatt (ha fps, azaz frame per sec, akkor persze másodperc), hány teljes 3D-s kép készül el, és kerül megjelenítésre. Adott konfigurációban szereplõ videókártya, konstans fill rate mellett, mondjuk egy Q3 Arena tesztben (amit mi most kihagytunk..), a felbontás növelésekor, általában egyre alacsonyabb frame rate-et produkál, ami érthetõ is, hiszen egyre több adatot kell mozgatni a memória ilyen-olyan részeibe/bõl (frame, Z, texture buffer), azaz a memória sávszélessége igen erõsen beleszól a teljesítmény alakulásába. Ez az a tényezõ, amely a magasabb felbontásokkor a legnagyobb visszahúzó erõt jelenti. Nem jobb a helyzet azonban az alacsonyabb felbontások esetében sem, hiszen ott, bár a sávszélesség épp nem kérdés, a videókártya kiszolgálása okoz gondot, olyannyira, hogy ezen alacsonyabb felbontásokban a videókártya tényleges teljesítménye alig mutatkozik meg. Persze ez itt szinte semmi gondot nem okoz, hiszen ezek a limitált frame rate-ek is irdatlan magasak. Ezt láttuk amúgy az elsõ tesztben is, ahol a két processzor köré épülõ rendszer, rendre hatalmas eltéréseket mutatott, és bár nem frame rate-ben, a 3DMark2000 pontjai kb. ugyanezt jelentik. A két processzor közti majd’ 500MHz különbség szépen mutatta, hogy a GF2-es kártya ebben a felbontásban (640x480) szinte nem ismer lehetetlent. Egy 1,5GHz-es CPU mellett, azonban szerintünk még jobban futott volna. Még az 1000MHz-es Athlon sem volt neki elég, hiszen a 220/390MHz-es túlhajtáskor sem teljesített sokkal jobban, az alap 200/333MHz-nél, amely azért meglepõ, mert, mint késõbb látni fogjuk, ez a túlhajtás sokszor bizonyult nagyon hálásnak.

A következõ felbontás (1024x768/16bit) is rendkívül tanulságos. Látjuk, hogy a a PII-es processzor továbbra is keresztül húzza a GF2 számításait, amely a túlhajtásra szinte semmit sem reagál, azaz még mindig (megint) a CPU jelenti a szûk keresztmetszetet. A dolgot persze másképp is lehet értelmezni, bár ez kissé elfogultan hangoz, azaz hogy “milyen jó, hogy a régi, 504MHz-es procim lazán nyomatja ugyanazt a frame rate-et, mint 640-ben!”

Merõben más a helyzet viszont az Athlon-os rendszer esetében, ott ugyanis már tisztán látszik, hogy az adott felbontást már kicsit nehézkesebben veszi a GF2, már ami a frame rate-et illeti, hiszen már nem bír olyan über értékeket produkálni, mint tette azt 640x480-ban. A processzor már nem igazán szûk, hiszen a 7600 körüli értékektõl már kissé eltávolodtunk. Viszont itt már ténylegesen van nyoma a videókártya túlhajtásának, a majd’ 300 pontos plusz önmagáért beszél, nem érdemes kihagyni.

Eddig csak 16bit-es felbontásokról volt szó, nézzük azonban most a 32bit színmélyeket. Igazából ez az a határvonal, amit a 3dfx sokáig csak távolról méricskélt, bár legújabb (Voodoo4/5) termékeivel már végre át is lépett. Jelentõsége a látvány szempontjából valóban nem elhanyagolható, csak egyszer kell látni így, a különbség rögvest világossá válik.

Tehát 32bit. Az elsõ ilyen felbontásunk az 1024x768-as, amelyrõl ugyancsak akad mit mondani. Így ez az az elsõ felbontás, ahol már egyik processzor sem tett keresztbe GeForce-unknak, mert már nem tehettek. A PII-es szûksége ugye valamivel 4400 felett húzódott, míg K7-esünké úgy 7600 fölött. Itt viszont már mindkettõ bõven ezen értékek alatt teljesített, amely egyrészt a lassan kiapadó fill rate, illetve az egyre vészesebben növekvõ memória sávszélesség iránti igénybõl adódik. “Maga a kártya, semmi más”, azaz itt újra és sokkal inkább érzõdik a túlhajtás jelentõsége, hiszen a kártya utolsó tartalékait mozgósíthatjuk vele. Ha ilyen, vagy csak ennél magasabb felbontásokat szeretünk használni, akkor már szinte alig éri meg a jóval drágább processzor, hiszen a fill rate, és a memory bandwidth már szinte bármit visszafognak.

Utolsó tesztelt felbontásunk, a még épp használható 1280x1024-es, amely a legtöbb 17”-os monitoron amúgy már nem is igazán mutat jól, illetve minimum 96kHz-es sorfrekvencia mellett frissítõdik csak nézhetõ mértékben.

Ez a felbontás igen érdekes eredményeket hozott, hiszen itt már volt, hogy beérte 504MHz-es PII-esünk az 1gigás Athlon-t, persze kissé túlhajtott GF2-essel. Ekkorra már ténylegesen elfogyott a fill rate, persze a korábbi állapotokhoz képest, és az mb szûkössége is krónikussá vált. A két combo közt szinte már semmi különbség nem mutatkozott, azoknak tehát, akik többnyire ezt a felbontást használnák, a K7-est már nem javasoljuk.

A teszteket összegezve megállapítható, hogy a GF2 core túlhajtásra szinte alig gyorsult, míg a memória túlpörgetése többször impozáns javuláshoz vezetett. Mindamellett gyenge processzor esetén a túlhajtásnak csak azután van jelentõsége, hogy a processzor már nem limitál, elõtte teljesen felesleges. Eddig még ugyan nem hangzott el, de már a GeForce256-nál is gyári borda+cooler díszelgett a kártyákon, amelyrõl persze most sem kell lemondanunk, és amelyek az eredményes túlhajtás sarokkövei is egyben.

Bár már korábban is hallottunk róla, hogy bizonyos játékok nem igazán alkalmasak egy ilyen erõs kártya korrekt tesztelésére, lévén szinte alig használják ki a képességeit, próbaképp azért lefuttattunk pár Unreal tesztet. Persze most sem találhattuk fel a spanyol viaszt, ez a játék, bár 3D-s(D3D), meg szerintünk messze a legszebb, ilyen tesztre nem alkalmas. Ugyanis mindegy neki, hogy GeForce 2 vagy TNT 2, PII vagy Athlon. A mért frame rate-ek alig különböznek egymástól. Némi különbség ugyan van köztük, de ez alig több a semminél.

A kártya 350MHz-es RAMDAC-ja szintén alig kihasználható, bár a jó minõségû 2D/3D képhez nyilván elengedhetetlen. Ez a jó minõség amúgy egy Matrox után már nem is olyan egyértelmû, mindenesetre az átlagnál bõven jobb.

Végül pedig szeretnénk újfent megköszönni a CHS Hungary Kft-nek, hogy biztosította számunkra ezt a nem mindennapi videókártyát.

(keopsz)

F Ö L D E L É S

A megszokott földelés tesztünk irdatlan mérete ellenére sem maradhat el. Egy-két apró észrevételt szeretnénk most képernyõre vetni:

Elõször is, a táblázatok tengelyei nem véletlenül vannak nullától skálázva. Így egy 5 százalékos eltérés természetesen nehezebben mutatható ki, de nem is biztos, hogy érdemes és reális dolog egy ekkora különbséget kihangsúlyozni. Amire célzunk, hogy a legtöbb hardveres oldal elõszeretettel alkalmazza azt a trükköt, hogy egy grafikont például 100-tól 120-ig skáláz. Így ha két összevetendõ hardver közül az elsõ 110 pontot ér el, míg a második 115-öt, a grafikon "csíkja" 50 százalékos különbséget mutat majd (a számok persze fel vannak tüntetve, de a látvány jobban megmarad az olvasóban). A tényleges különbség ugyanakkor kevesebb, mint 5 százalék, azaz a két hardver gyakorlatilag egyenértékû teljesítmény szempontjából.

Véleményünk szerint a fenti tesztelési módszer kész átverés, és ezért úgy döntöttünk, hogy egyáltalán nem fogjuk alkalmazni. Így, ebben a tesztben is, minden tengely konzisztensen nullától van skálázva.

Hasonló megfontolásokból az azonos típusú tesztek (pl 3DMark 2000) különbözõ grafikonjai esetében az eredmények felsõ határa is mindvégig ugyanaz. Így -például ezen teszt esetében- könnyen nyomonkövethetõ a teljesítményvesztés, ahogy magasabb felbontások felé haladunk. Azonnal szembeötlik, hogy az Athlon processzor esetében 1280x1024-es felbontásban kevesebb, mint feleakkora a teljesítmény, mint 640x480 esetén. Az is szépen látszik, hogy a PII-es gép esetében az eredmények 640x480/16-tól 1024x768/32-ig kvázi konstansok, azaz a processzor a szûk keresztmetszet.

Az utolsó észrevétel már szorosan a GeForce 2-es videokártyához tartozik: Athlon processzoron (hogy a processzor ne legyen teljesítményt korlátozó tényezõ) az 1024x768/16 és 1024x768/32-es beállítások eredményeit összevetve (pontosan ezért lett azonos felbontás, de különbözõ színmélység mellett is tesztelve a kártya) megállapíthatjuk, hogy tetemes különbség van, azaz a GeForce 2 GTS MÉG MINDIG borzasztóan sokat veszít teljesítményébõl (például az ATi RadeOn-hoz képest), ha 16-bit helyett 32-bites színmélységben használjuk (itt körülbelül 36-44% !!!).

Ha viszont 16-bit mellett döntünk, akkor igazságtalan a kritika, amivel anno a 3dfx-et illették, miszerint a Voodoo3 óriási hiányossága a 32-bites renderelés. Persze a választás lehetõsége sohasem árt, de a 3dfx nem hazudott nagyot, amikor azt nyilatkozta, hogy a 32-bites renderelést azon egyszerû okból nem támogatják, mert túl nagy teljesítményvesztéssel jár a jelenlegi (azaz az akkori) technológia mellett.

(Parci)